2009. okt. 30. 13:32 - írta sorsfordulo

2009. okt. 20. 10:01 - írta sorsfordulo

Rian a föld, a falak dőlnek,
Kék harsonákkal zeng az ég.
S barlangjából a dohos kőnek
Az ember újra fényre lép.

Fonnyadt testünket záporozza,
Sápadt arcunkra hull a nap,
S szédülten, szinte tántorogva,
Szabadság, szívjuk sugarad.

Sötétből tárul ki a szívünk:
Nyíló virág a föld felett.
A szolgaságból fényt derítünk,
Fegyver nélkül is győztesek

2009. okt. 5. 8:51 - írta sorsfordulo Kezét - mert ő ölt, maga a király -
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petőfije már!
Igy kezdett lenni Ferenc Józsefe.

2009. okt. 4. 10:43 - írta sorsfordulo

Egy sírban, az erdő-szélen,
Háromszáz hős alszik mélyen,
Mély sebekkel eltemetve,
Emlék nélkül, elfeledve.
De lehajlik a zöld erdő,
Rájok élő koszorút sző,
És mint álmaik haragja,
Harsog, zúg a bérc patakja,
Éjfél tájban, sírjok ormán,
Felgyúl néha egy-egy villám,
És felindul a természet,
A menny mintegy leborúl,
S mintha volna végitélet,
Mindent egy hang kiált túl.
Mintha trombiták harsognák
Nem veszett el a szabadság,
Az igazság ünnepel!
Lelkünk szélyeljár a légben,
Örök bíró él az égben,
Nem estünk hiába el!

forrás:http://tyche1.freeblog.hu/categories/Megemlekezes/

2009. szept. 15. 18:58 - írta sorsfordulo

Nyugodj békében Patrick!

2009. aug. 8. 8:08 - írta sorsfordulo

Nyugodj békében Cseh Tamás!

2009. júl. 7. 21:02 - írta sorsfordulo

2009. febr. 18. 17:45 - írta sorsfordulo

"Az Ondon való tartózkodás szinte pihenőszámba ment. Bár ki-kimentem a vonalba, vagy a védőállásba, de legalább fedél alatt aludtam, még ha szalmán is. Az utca másik oldalán egy hasonló házban volt az egész ezred konyhája. Itt tevékenykedett még mindig a „királyi szakács”."
Az idézet, Sebő Ödön főhadnagy feljegyzéseiből való.

Forrás:http://donci.blog.hu/2007/09/17/ond

2009. jan. 19. 18:38 - írta sorsfordulo Egy őrült bármikor jöhet
s a többi már hiába vár
arra, hogy lelője.
Maradt az emlék,
egy törött szemüveg
és a ferde szemű nője.

Hol van már a ’68-as csatazaj?
Új generációk jönnek
s alighogy átgázolnak rajtunk
már újak köszönnek.

40 marad örökre már,
hamvait szétszórta a szél
de mégis mindennap '64' lesz
azokban, akikben benne él.

2008. dec. 16. 15:10 - írta sorsfordulo

Hányszor jöttem már el virággal kezemben
Elmondani újra, ki voltál nekem.
Hangtalan szavakkal, könnyel telt szemekkel
Köszönni meg Néked élted s életem.

„Anyámmá szegődtél” legnagyobb bajomban.
Tavasz-reményt hoztál, pedig szakadt a hó.
December havában Adventként ragyogtál,
S lettél a megváltóm, Te földi halandó…

Nem tudok imára kulcsolt kezekkel
Istenhez fordulni, bár suttog a szám.
Nem tudom én másnak hálám elrebegni:
Néked suttogom el „lelki jó Anyám”!

És lelki jó Apámnak, a boldog ősz apónak,
Ki unokáiért annyira repesett,
Hogy Véled versengve adta élte kincsét:
Mindent, mit adhat emberi szeretet.

Néktek jár köszöntés, néma üdvözítés,
És feltámasztó fiúi szeretet – – –
Csokorba kötött fájdalom-virággal
Előttetek – ímhol – én letérdepelek.

S meggyónom bűneim, hogy feloldozást nyerve
Szabad szívvel élhessek tovább –
Hányszor jövök még el emlékhelyetekhez?
Amíg csak élek, drága jó Anyám!

Szerencs, 1997. május 29.

Anyám: † Gáspár Mária síremléke előtt (halálának első évfordulóján)

2008. nov. 16. 13:19 - írta sorsfordulo

Hetvenhét éves korában meghalt Gyurkovics Tibor, József Attila- és Kossuth-díjas író.

Ami után kapkodsz, elvész,
amit elengedsz, megfogod.
Karodba röpülnek a fecskék,
s magadra hagynak a csillagok.

2008. nov. 1. 13:34 - írta sorsfordulo

2008. okt. 22. 10:26 - írta sorsfordulo

Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.

Nincs már teendő: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobog
ás készül.
Zászlóink föl, újjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva ti,
megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen,
Gerő Ernő, csak ölni tudsz?

... Piros a vér a pesti utcán.
Eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.

Piros a vér a pesti utcán,
munkások - ifjak vére folyt
-, a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér.

2008. okt. 4. 12:35 - írta sorsfordulo Aki elment, többé nincs, -fáj nagyon,
nem mondja: céltalanság az apám;
nem ő kit sziklakövek súlya nyom,
örök romlást, már nem hordhat magán.

Azt a vágyai már nem is űzik,
de felkavarja, -gyötri szívűnket;
utána vacogva ég a tűz is,
a szédület, tűnt nyomába lüktet.

Aki elment, les csak messzi dombról,
ideje hervadva nem hulldogál;
annak nem hanyatló hatalomból,
és annak nem is hullt csodákból áll.

Aki elment, annak már szebb nem itt,
azt már nem viszi bűnbe kísértés;
annak gyom növi be a kebleit,
az nem mondja: kelni nincs miért, és.

Aki elment, nem az idő rabja,
nem küzd ellentétek harcaiban;
idejét már más ami kiszabja,
kisiklik kezünkből mint a higany.

Aki elment, azt máris múlt-jelen,
azt már nem találod csak magadba;
annak kárpótlás itt már nem terem,
az nem ébred álmatlan kutatva.

Az nem nyom ágy, nem nyögi hogy végem,
az már nem éhes és nem is falánk;
az már nem kel új világra éhen,
az elillan mint e nap, -mint a láng.

Aki elment, azt csak várják otthon;
aki elment, többé nincs. Volt. Halott.
Annak csendben vallom meg és mondom,
hogy várom, mint tavaszt a zord napok.

Ezt a verset ma kaptam egy alkotótársamtól Budapestről.

Albert Györgyi emlékének szánta. Megosztom veletek gondolatait, érzéseit, amiben én is osztozom.

2008. okt. 3. 18:48 - írta sorsfordulo

2008. ápr. 26. 15:24 - írta sorsfordulo

2008. ápr. 2. 11:25 - írta sorsfordulo Ez a történet olyan, mint egy mese. Pedig az élet írta. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két marcipán szív, egy pici emberke és egy soha el nem múló határtalan, végtelen szeretet.

Nem könnyű. Soha nem könnyű. Ica néninek hatvannyolc évesen, betegen felöltözni is nehéz, hát még elcsoszogni a közértbe, a szomszédos sarokra. És csuda, hogy daganattal műtve, annyi-annyi öregkori nyavalya után nem szorul senki irgalmára. Vagy mégis? Szerencsétlen öregasszony, gondolták Ica néni szomszédjai. A szeme is rossz volt…

De annyi szerencse mégis csak volt a sok szerencsétlenségben, hogy Ica néni nem látta már jól a családi fényképeket sem. A testvéreiről, a férjéről, gyerekei nem voltak, a testvérek gyerekeiről, készített régi képeket. Hiszen Ica nénit évek évek óta senki sem kereste fel a lakótelepen. Néha a testvére gyereke meglátogatta, de az is csak a saját problémáival panaszaival.

De azért Ica néni nem volt teljesen egyedül. Egy hónapja a szomszédos kislakásba egy lány költözött. Ica néni nézte, ahogy le-fel járkál a lépcsőn, terhesen. Még az utolsó napokban is dolgozott…- Hogy lehet így élni, egyedül, terhesen? – sopánkodott olykor-olykor magában. Aztán egyik nap behívta a lányt. Eltelt két hónap és amikor is kisfiú megszületett, Ica néni egycsapásra Mamává vált. Kézzel hímezte a pólyát, amiben a lány hazahozta a kisbabát. És amikor a karjába vette a kicsit, minden betegsége és baja elillant. Minden nap megcsodálta a babát és minden nap szeretettel ölelte magához. Ica nénit csak egy vékony fal választotta el a lánytól és a babától. Egész éjszaka hallgatta a csöppség gügyögését, és hozzászokott, hogy akkor nyitja az ajtót, és megy bevásárolni, mikor a kicsit sétálni viszik. A szomszéd csöppség arcocskája helyettesítette a testvéreit, a saját gyerekeit, a gyerekeinek a gyerekeit… Izgult, ha úgy látta, a pici nincs elég melegen öltözve a sétához, izgult, ha valamelyik éjszaka túl sokat köhögött. Észre sem vette, hogy hogyan is kezdődött el, de esténként elkezdett újra imádkozni.
Milyen nehéz szegény anyának, gondolta a lányt figyelve, fejcsóválások közepette, és megfogadta, hogy a szeretet ünnepén ő bizony csodás ajándékkal lepi meg majd őket.
De hol kaphatók a csodás ajándékok?

Betért a szomszédos baba boltba, a rugdalózók felől érdeklődött. Aztán már csak azon kapta magát, hogy a gyógyszerre félretett pénzén nem vett mást, csak rugdalódzókat és finom zöldségeket, hogy megfőzze és összeturmixolja az ő kis angyalkájának. Boldog volt, talán életében először. Már nem érdekelte őt a betegsége, hiszen az ég küldött neki gyógyírt….boldogságot, örömet és vigaszt. És ha nem is sokáig, de megadatott neki azaz érzés ami eddig soha, egy kicsit anyának is érezhette magát.Ezen a napon nem feledkezett meg a csöppség anyukájáról sem, hiszen annyira szerette, mintha a saját lánya lett volna. Kiválasztott egy piros marcipánszívet, gondosan becsomagolta és odatette az éjjeliszekrényére.

Várta a nagy napot.
A szomszéd lakásban szegény lány is nagy bajban volt. Már összeállította, hogy mit vesz a kisfiának, na de a szomszéd néni! Az a drága, szeretetreméltó nénike, aki úgy szereti őt, mintha a saját édesanyja lenne, aki mindig akkor nyitja az ajtót, mikor a picit sétálni viszi… „Hogy van az én kis bogárkám”? - kérdi mindennap édelegve. –„Hogy van ma a kis drágám?” Aki ha meghallja a pici sírását, rögtön átkopog, hogy mi a baj?

Hát valamit ajándékozni kell, döntötte el. Igen, valamit, de mire van szüksége a Mamának? Hát nem könnyű, semmi sem könnyű, gondolta borúsan. Hazafelé betért a közértbe és vásárolt egy marcipán szívet. Gondosan becsomagolta és odatette az éjjeliszekrényre.

Várta a nagy napot…
....és várták a nagy napot. Mint ahogy utána még 12 évig együtt várták a nagy napot. Mama, az ő kislánya és az ő kisunokája… Pedig csak annyit kért esténként az imáimban, hogy legalább addig éljen, még a kisfiú elkezd járni. És ő volt az első, aki a kezét elengedte, amikor megtette az első lépéseket. Ő volt az első, aki elkísérte óvodába és ahonnan boldogan ment haza a szál virággal, amit anyák és nagymamák kaptak az ünnepségen. Ő volt az első aki elfoglalta helyét az iskolai tanévnyitón és ő volt, ők voltak az elsők az életében….

Aztán egy nap elment, örökre elment….Itt maradtak a kis marcipán szívek, tele soha el nem múló szeretettel.

A MAMA, akit soha nem feledünk és egy „ANYA”, aki az anyák között is a legigazibb anya volt.

2008. márc. 13. 11:00 - írta sorsfordulo

Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal,
beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül.
Megsajdul a borda, mögötte a bajra szokott
dobogás is elül.
Némán emelődik a test, csak a fal kiabál.
S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál,
a halál.

Mint fegyházban a villany ha kacsint,
tudják bent a rabok s tudja az őr odakint,
hogy az áram mind egy testbe fut össze,
hallgat a körte, a cellán árnyék szalad át,
s érzik ilyenkor az őrök, a foglyok, a férgek a perzselt
emberi hús szagát.

1942. április 20

2007. nov. 1. 13:05 - írta sorsfordulo

"Álmodtunk egy öregkort, csodásat és szépet,
de a kegyetlen halál mindent összetépett.
Csoda volt, hogy éltél, és bennünket szerettél,
nekünk nem is haltál meg, csak álmodni mentél.
Egy reményünk van, mi éltet és vezet,
hogy egyszer majd találkozunk veled. "

/sírfelírat/

2007. okt. 21. 18:21 - írta sorsfordulo

"És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: Elég volt."

2007. okt. 3. 10:26 - írta sorsfordulo

Aulich Lajos tábornok (1792–1849)
Damjanich János tábornok (1804–1849)
Dessewffy Arisztid tábornok (1802–1849)
Kiss Ernő altábornagy (1800–1849)
Knezić Károly tábornok (1808–1849
Láhner György tábornok (1795–1849)
Lázár Vilmos ezredes (1815–1849)
Leiningen-Westerburg Károly gróf tábornok (1819–1849)
Nagysándor József tábornok (1804–1849
Poeltenberg Ernő tábornok (1813–1849)
Schweidel József tábornok (1796–1849)
Török Ignác tábornok (1795–1849)
Vécsey Károly gróf tábornok (1807–1849)

2007. szept. 10. 9:06 - írta sorsfordulo

Mikor hozzád indulok mindig izgatott vagyok,
Mindig valamit viszek, mindig valamit hiszek,
És mindig ott hagyok egy darabot a szívemből.
Mikor nálad ott vagyok, mindig boldogabb vagyok,
Mindig téged akarlak, mindig téged vigyázlak,
És mindig ott hagyok egy darabot a szívemből.

Meddig élhetek még én így? - ezt már magam sem tudom,
Meddig élhetek még én így? - ezt már magam sem tudom,
De mondj már valamit, és amit mondasz elhiszem.

Mikor tőled eljövök irigy szomszédok között,
Mindig valamit hozok, mindig valamit lopok,
És mindig letörök egy darabot a szívemből.

2007. szept. 3. 8:49 - írta sorsfordulo

Csak a jók mennek el, ők hagynak el,
Mit ők hoztak el, ők viszik el.
Ez nem tünik fel, míg együt vagyunk,
Csak a jók ünnepén ha az égben vagyunk

A jók mennek el, s ránk száll az éj
Ők hagynak el, az álmunk övék.
Ez nem tünik fel míg együtt vagyunk,
De a jók ünnepén találkozunk.

Szívük megpihenni tér ott lent a mélyben,
Lelkükre angyalok vigyáznak fent az égben.
Legyen békesség velük a hosszú úton,
És áldd meg öket Istenem!

Miért múlik el az élet?
Miért van az, hogy nincsen visszaút?
Mert mindent, amit ők hoztak el nekünk,
Bennünk él tovább majd ugyanúgy.

Szívük megpihenni tér ott lent a mélyben,
Lelkükre angyalok vigyáznak fent az égben.
Legyen békesség velük a hosszú úton,
És áldd meg őket Istenem!

Miért múlik el az élet?
Miért van az, hogy nincsen visszaút?
Mert mindent amit ők hoztak el nekünk,
Bennünk él tovább majd ugyanúgy.

2007. aug. 25. 14:03 - írta sorsfordulo

Magasba csapott az indulat
dalolni támadt kedve.
Lángnyelve a toronyig ért
csillagok útját lesve.

Szentelt harang
kormot kongott,
hajnalra
perjét fújt a szél.

Jézus testén
a stigmából
kicsordult a vér.

2007. aug. 18. 11:27 - írta sorsfordulo

Pénteken este a budapesti Szent Ferenc kórházban meghalt Spéter Erzsébet. Az Egyesült Államokból hazatelepült kulturális mecénás 92 éves volt.
Spéter Erzsébet alapította meg a nyolcvanas években az Erzsébet-díjat. A magam részéről fejet hajtva búcsúzom tőle.
Nyogodjon békében.