Az egyiknek sikerül...

• Blog oldal
• Archívum
• 

Böröczki Mihály( Mityka): Pesti resti

Egy öregúr egy pesti restiben,
a bárszéken ült szálegyenesen,
sört kortyolgatott, s úgy osztotta szét,
hogy érezze az idő jó ízét.
Jó déltáj múlott, járkált a világ
az öreg terem kőkockáin át,
az ősz úr körül tegnapi lapok
őrizgették, hogy mi sem változott
az elmúlt óra, hónap, év alatt,
a hetedikről gyorsvonat haladt.
És várakoztunk. Pont a semmibe
fúródott be az öregúr szeme,
mikor odaért hozzá kedvesem,
s halk őrizést kért illedelmesen,
az újságokba bújt politikát
egy belénevelt beccsel adta át.
És jött a semmi. Odaköltözött
az asztalra két újságlap között,
majd szólt az idő, menni kellene,
a természet csak kicsit szólt bele,
és kértük pakkunk ép vigyázatát,
a szép tartású idegen szavát,
előkerültünk jó tíz perc után,
a bárszék fordult asztalunk után,
mert rátapadt az öregúr szeme,
mintha lelkünket óvni kellene,
úgy őrizte a pakkot, az eget
az ötméteres mennyezet felett,
alig érkeztünk, rögvest távozott,
de odamaradt egyetlen dolog,
felénk hajolva ő köszönte meg,
a bizalmat, mit megőrizhetett.

http://www.artpresszo.hu

Hervai Gizella: Veled vagy nélküled

Veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének,
hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek.

Én nem leszek boldogabb,
ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok,
ha nem mondhatom el.

Hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének.

Tóth Krisztina: Altató

Ezüst cipőben jár a Hold
Kigyúl a légi lámpabolt
Ott fönn lakik mind aki volt
Kék függönyön sok égi folt

Aki volt annak ott van ágya
Ágya fejénél ég a lámpa
Feje alatt a párna felhő
Mikor fény gyúl az árnya megnő

Itt lenn is árnyékok a fák
Aki elalszik messze lát
Aki ott fönn van messze néz
Csurog le ránk a lámpaméz

Anyák napjára...

Az anyák halhatatlanok.
Csak testet, arcot, alakot váltanak;
egyetlen halott sincs közülük;
fiatalok, mint az idő.
Újra születnek minden gyerekkel;
megöletnek minden halottal -
harmadnapra föltámadnak,
mire virradna.
Adassék nekik gyönyörűség,
szerelmükért örökös hűség,
s adassék könny is, hogy kibírják
a világ összegyűjtött kínját.

( Ratkó József: Zsoltár anyámnak)

Ötvösné Vigh Róza: Áldás gyermekeimnek...

Több ez, mit kívántam,
S bennetek hihetek.
Ti ketten vagytok
Áldása szívemnek.
Kedvemet, ha néha
Bánat csorbítja,
Édes kis mosolytok
Jókedvre fordítja.
Puha pici kezetek
Ha kezemben tarthatom,
Azt az édes érzést
Én el nem mondhatom...
Némán rám tekint
Csillogó szemetek,
Sugárzó szempárok -
Öröm élni veletek!
Százszor gondoltam,
Mit írjak e lapra,
Mert tisztán emlékszem
Arra a két napra:
Születéstek napját,
Azt az áldott percet
Örökre áldom,
S mindinkább szeretlek!
Százszor próbáltam
Elmondani nektek...
Szívetek kettőt dobban,
Míg az enyém egyet...
Köszönöm a jó Istennek,
Hogy titeket megadott,
Mert a világon
A leges-legboldogabb anya
Én vagyok...

Balla Zsófia: Szerelem születése

Harcolok érted. Az édes hús alatt
csonthéjba zárva, sötétbe, a mag,
a mandulatömör. A kéz, a száj
azt bontogatja, ami nem anyag.
Titkod kibökni nem muszáj.

Épp úgy, ahogy a teraszon hagyott
könyv kinyílik - a szél lapozgat ott -
súgva borzong, lobog papírhaja,
mint kukorica szőke bajusza.
Idegennek csattognak a lapok.

Sorsunk kuszán, születetlen vetődik.
Az ég sem érti, bár a könyv nyitott.
S mit nem találtam, mert vakon kerestem:
titkod falán, benned, az égitestben
láthatatlan mindig világitott.

Sinka István: Százezer udvar

Karády István - Maczkó Edit: Vallomás

 

Várnai Zseni: Mama

Halott anyámról álmodtam az éjjel,
mióta meghalt, sokszor visszatér,
meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom.,
és mégis úgy jön, mintha élne még,
s azt is tudom, hogy ébredésem percén
elhalványítja őt a messzeség.

Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,
mintha nem volna többé már szava,
s csak bólogat, mikor fölsír belőlem :
- bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

Sokat vétettem ellened, míg éltél,
nehéz adósság nyomja lelkemet,
nem tudtalak oly végtelen szeretni,
mint te szerettél, Mama, engemet.

Egész szívem szülötteimnek adtam,
amint te tetted, ó, szegény Mama,
s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
amit néked vétettem valaha.

Te értem, én meg őérettük éltem,
ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,
én is előre megbocsátom nékik,
amit majd ők vétkeznek ellenem-

Kányádi Sándor: Vagyunk amíg (1969)

vagyunk amíg
lenni hagynak
se kint se bent
mint az ablak

ki-kinyitnak
be-becsuknak
berendeznek
kirakatnak

hol emennek
hol amannak
dicsekedve
mutogatnak

ilyen szörnyek
olyan szörnyek
be-bevernek
ki-kitörnek

kirámolnak
befalaznak
világtalan
vakablaknak

de ha mégis
lenni hagynak
szolgálgatunk
mint az ablak

se kint se bent
rajtunk részeg
tekintettel
átalnéznek

Móra Magda: Számadás

De jó is néha számba venni:

mit kellett volna másként tenni.

Jaj, én is annyiszor hibáztam,

sütött a nap, és mégis áztam,

az idővel is rosszul éltem,

hol pazaroltam, hol szűkre mértem,

későn feküdtem, késve keltem,

és nagyon ritkán ünnepeltem.

Félúton mennyiszer megálltam!

Ha nem is kértem, sokat vártam,

sokat vártam a szívtől, észtől,

az igaz szótól, tiszta kéztől,

s bár minden nagyban hittel hittem,

az életet mint terhet vittem.

Fáradtan sokszor meghajoltam,

és minden harchoz gyenge voltam,

és minden éles szótól féltem:

a földön tán csak félig éltem.

HorváthPiroska: Gyermeki kérés

Ó, figyelj rám, kérlek! Értsd meg, amit mondok,
Nem vagyok én buta, csak keveset tudok!
Simogasd meg buksim, ölelj át, ha félek,
Óvjad apró léptem, nehogy rosszul lépjek!

Hatalmas a világ, én még félek kicsit,
Óriási kapuk, amit sorsom kinyit.
Mutass helyes utat! - merre, meddig menjek,
Majd az igaz úton, biztos ösvényt leljek.

Ereszd el a kezem, ha felnőtté válok,
Minden félelemnek, egyszer fittyet hányok.
Igaz döntésemben erősítsd a hitem,
Sugalld, hogy a dolgom rendben véghezvigyem.

Te mellettem álltál, mindig s minden áron,
Fényes ezüsthídon vitt gyermeki álmom.
Felnövök majd egyszer, nyomdokodba lépek,
Ahogy te engem, én úgy vigyázlak téged!

Lelkes Miklós: Hó-álmú csillag

Hó-álmú csillag
ragyog, ragyog.
Lehet: e csillag
a csillagod?

Hó-álmú szélben
kékek a fák.
Fent titok-ékes
csillagvilág.

Kélt a hit: egyszer
égi csoda
gyúl, csillagokból
fénykorona,

s akkor majd ránk néz
égi király,
s égő időnek
szépsége fáj.

Száműzött dalban
könnycsepp ragyog.
Tövis-sebekről
így hallgatok.

Felsír a lélek
nincsen-hona.
Hol vagy te nem-vagy
fénykorona?

Hol vagy beképzelt,
képzelt király?
Lent égi létnek
csillaga fáj.

Aranyból vér lesz,
vérből arany,
s már csak sötét jön,
csillagtalan.

Hó-álmú csillag,
álommesés,
ragyogj csak, létből
menekülés!

Csukódó szemben
hó-álmú hit
bontja elégő
fényszárnyait,

s hitetlen dalban
nincsen-hazák
sírnak egy égi
könnycseppen át.

Heltai Jenő: Kérdőív

Mikor elnémul megkinzott szíved
Eléd teszik a nagy kérdőívet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni- mert felelni kell-
Az életed hol hibáztad el?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyett?

Ha menned adná az isteni csoda,
Mondd:visszamennél még egyszer oda?

Veszett fejszének hajszólva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?

Mindaz mi hitvány, hazug és hamis,
Végigcsinálnád, mond másodszor is?

Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, ahol ma vagy?

Hol elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhats és harcolhass megint?

Ezért, a díjul zsugorin kimért
Keserves édes pici életért?

Böröczki Mihály: Fecskesirató

A tavasz hozta őket messzi tájból,
a nagygerendán otthont vertek sárból,
az egész munka röpködésnek látszott,
de állóbb volt, mint falakban a vályog,
a meleg minden élőt kedvvel járt át,
az istállót meg effélékre szánták,
telt-múlt idő – sűrűlt, hogy ki-beszállnak
pötty eleséggel pár kitátott szájnak,
és koraesti melegén a nyárnak,
a tehenek hátáról vacsoráltak,
majd ahogy megélt száma nőtt a napnak,
mind több surranót húzott át az ablak,
az emlék itt van, mégis mintha nőne,
átvándorolok a jelen időbe,
mert szele lassan érik már az ősznek,
a kéktollúak messzi készülődnek,
úgy szeretném, hogy Istent fölkeressék,
mert lassan-lassan elfogynak a fecskék,
még figyelném a karmukra fonódott
nyárbúcsúztató, teli villanydrótot,
a drót üres, csak pár tapasztott fészek
bizakodja az újabb visszatértet,
meg én, ahogy a vándor kéket nézem
az időm összezsugorító égen.

Simonyi Imre: Vers a reménytelenségről

Valaki egyszer rádköszön
a túloldalról, - elmenőben
utána nézel tétován
s motyogsz valamit, - ismeretlen
gondolod, biztos tévedett,
összetévesztett valakivel,
aki talán hasonlít rád,
szemöldöke épp úgy ível,
mint a tied, vagy járásod,
imbolygó lomha ütemét
vélte ismerősnek, - talán
szemed fáradt tekintetét
vagy ... nem is tudod - s nem érted,
nem érted miért vagy ily zavart
úgy zakatol az ideged,
hogy elfojtja az utcazaj,
s valami fásult hangulat,
valami zsibbadt gyengeség
kínoz, - csak vonszolod magad
s megriaszt minden semmiség
és minden fáj és minden mindegy,
és minden oly reménytelen,
nyüzsög a sétányon a nép
és ijesztően idegen az
annyit látott ismerős
és ismerős az ismeretlen
és botorkálsz csak céltalan,
mint egy vizenyős mély veremben:
ahonnét nincsen már kiút,
se cél, se hit, se értelem
s a bizonyosnál biztosabban
érik benned a sejtelem:
hogy kár annyi szándék, erő,
s mit ér, ha nagyot akarunk:
oly szomorúan, oly ostobán,
oly bárgyún egyformák vagyunk.

Juhász Gyula: Emlék

A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus,
Tovább énekel.

Mi remény volt régen,
Emlék ma csupán,
De legalább sírhatsz
Tűnt szépek után!

Ami emlék, szebb is,
Mint az, ami él,
Romok is ragyognak
Hűs hold fényinél!

Maczkó Edit: Kiáltás(eltorzult világ)

úgy múlnak a napok, elkopnak az  évek

e zaklatott világban magányosan élek

kínlódok, leplezem , bánatom  örömöm

könnyeimet  mindig titokban  törölöm

jajomat' tudom, meghallja az Isten

Anyám  ölelését  keresem  a hitben

megbékélek, s hányszor vigasztalom  lelkem ?

így  vagyok rá képes, vonszolom a  terhem

nem hallod,  nagyon fáj,  keserít magányom

ólomsúly’ közönyöd  cipelem és szánom.

Serfőző Simon: Ha szólok

Ha szólok, az én szavammal

nem a  máséval beszélek.

Magamért is én állok ki.

S igazat igazzal mérek.

Lépteimmel nem a másét,

az én sorsomat járom.

Ha nem leszek majd, magamnak

leginkább én hiányzom.

Gámentzy Eduárd: Nevessünk

-Szenvedtünk már érte.

Rajzoljunk Napot az éjsötétre!

Fessünk virágot kövekre, hóra.

Felejtsük el, hogy lenne-volna!

Van mindenünk ami

csak számít!

-Szívünk…

és könnyünk úgy világít

Fekete rögökön,

Tócsákban, sáron,

Hogy aki keres,

Az ránk találjon…