Karodban fürödtem.
Lubickoltam öbleidben.
Melled domboldalába
napozni kifeküdtem.
Lelkem: tiszta ingem
szellőzött a szélben.
Madár szállt, vele messze,
annál is messzebb értem.
Sütött örömünktől a nap,
a hold is attól fényeskedett.
Gömbölyödtem öledhez,
fészkére lelt kisgyerek.
Mi ketten egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom, asszonyom,
De ha nem kellek szeretőnek
Egyébre nem vállalkozom.
Például arra, mit gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört szegény szivének
Legjobb barátja én legyek.
Legjobb barát! szavamra mondom,
Megtisztelő egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.
Ön csupa élet, csupa illat,
Lángol vakít, hevít, ragyog,
Hát hogyne szomjaznám a csókját
Én, aki angyal nem vagyok?
Olyan kevés amit kivánok...
Ha osztozkodni restel is,
Legyen a tisztelt lelke másé
Nekem elég a teste is.
Legyen lelkének egy barátja,
Kivel csevegni élvezet,
De ez az őrült, ez a mamlasz,
Ez a barát nem én leszek.
Legyen övé minden poézis.
És az enyém: csak ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját viszont csak én.
Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe, kérem, nem vonom,
De annak, hogy megértsük egymást
Csak egy a módja asszonyom:
Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
Rosszat is, jót is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
Vagy nekem adjon jobbakat!
Termõ ékes ág, te,
jó anya,
életemnek elsõ
asszonya,
nagy meleg virág-ágy,
párna-hely,
hajnal harmatával
telt kehely,
benned kaptam elsõ
fészkemet,
szivem a sziveddel
lüktetett,
én s nem-én közt nem volt
mesgye-hegy,
benned a világgal
voltam egyet.
Álmom öbleidbe újra
visszatér -
álmom öbleidbe újra
visszatér!
Alabástrom bálvány,
jó anya,
életem hatalmas
asszonya,
szemed Isis smaragd-dísze,
tiszta, szép,
hajad Pallas bronz-sisakja,
színe ép,
csak arcodon lett keményebb
minden árny,
mint délutáni égen
vércse-szárny.
Elsõ szép játékom,
jó anya,
gyermekségem gazdag
asszonya,
a kamaszkor tõled
elkuszált,
szemem a szemedbe
nem talált.
Így tünõdtem: "Mért szült
mért szeret,
ha örökre élni
nem lehet?
Énmiattam annyi mindent
öl, temet!
Mért nem tett a hóba inkább
engemet!"
A kamaszkor tõled
elkuszált,
férfi-szívem újra
rád-talált,
férfi-szívem a szivedre
rátalált,
megköszön most percet, évet
és halált.
Álmom karjaidba
visszatér,
álmom karjaidba
visszatér…
Erõs ház, szép zászló,
jó anya,
sorsomnak nyugalmas
asszonya.
Majd ha cseppig átfolyt rajtam
mind e lét,
úgy halok az õs-egészbe,
mint beléd
Legyen ez kapaszkodó!
Testvérek, így fogjunk kezet,
szivárványhíd, mely összeköt,
s bennünket egymáshoz vezet.
Legyen ez kapaszkodó!
Ne legyen bennünk bús harag.
Az ég is beborul néha,
aztán újra ránk süt a nap.
Legyen ez kapaszkodó!
Nyújtsatok testvéri kezet.
Romba döntötték házatok?
Magyarok! Építkezzetek!
Legyen ez kapaszkodó!
A fundamentum megmaradt.
Ne legyen szívünkben bánat,
múljon végleg, a zord harag.
Legyen ez kapaszkodó!
Ne szálljanak a sóhajok.
Bárhol vagytok a világban,
ölelkezzetek, magyarok!
Vártam rá száz napot
százegy eltűnt, itthagyott
vártam rá még éveket
száz halált és egy életet
Elrabolta a képzelet
királyok útján lépkedett
meztelen rohant, úgy szórta szét
minden aranyát, mindenkiért
Vártam rá száz napot
de mélyen a Pokolban járhatott
aztán elszállt a Hold felé
mintha a lelkét mentené
Még egyszer, csak egyszer még
de a húsomba vág, lelkemből tép
még egyszer, csak egyszer még
a semmit ha adná, az is elég
Aludni kéne
Ahogyan régen.
Lehajtott fejjel,
Anyám ölében.
Kelni a Nappal,
Vidám tavasszal.
Szállni fecskékkel, darazsakkal.
Gurulni domboldalról völgybe,
Pörögni, forogni körbe-körbe.
- Utána újra!
Még egyszer,... százszor!
Nyakláncot fonni
Fűből, virágból.
- Elvinni neki!
Hazatalálni!
- Minden ölelést meghálálni!
Mindig az a perc a legszebb perc,
mit meg nem áld az élet,
az a legszebb csók,
mit el nem csókolunk.
Mindig az az álom volt a szép,
mely gyorsan semmivé lett,
amit soha többé meg nem álmodunk...
Ma a csókra még csak várunk,
menekülhetsz tőle még,
megmarad a forró vágyunk,
mint egy szép emlék...
Ha elhagynál engemet, - jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Téged?
Fejem fölé a csillagok
jeges tüzet kavarnak,
az irgalmatlan ég alatt
hanyattdölök a falnak.
A szomorúság tétován
kicsordul árva számon.
Mivé is lett az anyatej?
Beszennyezem kabátom.
Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön.
Oly engedelmes, jó leszek,
végig esem a földön.
Tovább nem ámitom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.
Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:
lassan megindulnak felém
a bibliai szörnyek.
Mielőtt innen végképp elmegyek,
Szeretnék elköszönni, emberek.
Mint rab, akinek int a szabad út,
Búcsút rebeg, mielőtt szabadult.
Mint a madár, kit Dél vár arra túl,
Az eresz alján még egy dalt tanul.
Mit is daloljak, én szegény beteg,
Mit is daloljak nektek, emberek?
Talán nem is kell még búcsúzni se?
Hisz észre sem vett engem senkise.
Csak egy könny voltam, aki porba hull,
Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul.
Csak egy csók, aki hidet kőre lel,
Csak egy szó, kire visszhang nem felel.
Egy pillangó, ki csillagot keres,
S elgázolja egy durva szekes.
|
Csiga Csaba útnak indul, |
forrás:http://www.totharpadferenc.com
persze megértem jó leszek persze
nem akarok gondot okozni senkinek
elnézést ha mégis vagy ha mégse
megfordítanám ha még meglehet
tudom a tökéletességet még vágyni is hiba
de mivel saját képmására teremtett...
belátom: ez az út visz a pokol bugyraiba
s hogy el kell s el is fogadom a rendet
úgy van: gyakran nem gondolkodom logikusan
vak vagyok és öntelt sokat unatkozom
nem látnám a dolgokat ilyen tragikusan
ha erőt vennék végre egyszer magamon
mert annyi kincsem van miket nem becsülök
és hajlamos vagyok elfeledni a jót
a pocsolyákat nem kerülöm: beléjük csücsülök
s gyakran a magam hasznára forgatom a szót
illetlen vagyok és határokat nem tisztelek
nem bírok hétköznapi lenni ha kéne
nevetséges hogy még mindig ugyanaz a kisgyerek
vagyok mint tizenkilenc éve
szabálytalanságaimnak semmi hasznuk
nehéz elviselni azt a sok apró hibát
érdekesek persze néha de ha kimondjuk
végre az igazat: fárasztóak egy életen át
tudom: oda kellene figyelnem magamra
hogy ne csak magamra figyeljek folyton
persze-persze és oda egy-két szavamra
nem árthat meg az a kis önkonktroll
tulajdonképpen mit képzelek én magamról:
isten vagyok zseni vagy próféta talán?
én is csak szénből, aminosavakból...
és én sem tudhatom holnap rám mi vár
tudd meg (tudom): nem vagy a magadé
jatszhatsz magaddal de a kütyüt el ne rontsad
az élet – vedd úgy – haladék
s ha bármi vagy is, bármi jó, fentről nézve roncs vagy
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám,
A testem-lelkem fája…
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt,
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen – nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyékaképen.
Egy kóbor szellő néha-néha
Valami balzsam-illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a Te közelléted, –
S maradtam mégis torz és átkozott.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is – tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem – megköszönni.
forrás:http://www.szepi.hu/irodalom/vers

Bántani én nem akarlak
szavaimmal betakarlak
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem Rád haragszom
de kit bántsak, ha nem Téged?
Az én vétkem a Te vétked
mert akarva-akaratlan
halálom hordod magadban
s a fiammal, akit szültél
halálom részese lettél
és történhet már akármi
történhető, e világi
oldhatatlanul köt hozzád
e magasztos bizonnyosság
világrészek, galaktikák
távolábol is mindig
Rád emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem Téged?
Drága Edit asszony!
Semmi ne hervasszon!
Adjon Isten minden jót,
levesedbe elég sót,
napsütéses reggeleket,
hogyha fáznál, langy meleget,
ha éheznél, eleséget,
de sohase betegséget.
Kívánok még sok-sok szépet,
bizakodást, reménységet,
hatvan mázsa boldogságot,
hetven tonna vidámságot
ezer méter egészséget,
legyen léted édes élet!
Benned bizalmunk, hitünk,
élj még száz évig, Editünk!
Még soha senki nem írt hozzám verset.
Ezt nagyon megbecsülöm és megosztom mindenkivel örömömet.
Talán egy könyvben vagyok egy betű.
Talán egy szó.
Talán egy költemény.
Mit tudom én.
Csak azt tudom,
hogy nagyon szomorú lehet az a mondat,
mit kiolvas belőlem valaki,
ha letette a tollat.
Kívánok minden fényt és semmi árnyat,
hogy ne járjanak Veled ólmos gondok;
hogy feketeség ne borítsa ágyad,
táguljanak Neked a horizontok.
Kívánok szép napokat az új évben,
erőt, ha hátadon a vasat verik;
hogy szitakötőként járd egyvégtében,
mint akire a remény kendőt terít.
Legyél somfa, talpig aranyban állva,
Ember, aki kilesi Isten kedvét;
aki mosolyog a zsendülő világra,
tűz, hogy a fázó Veled melegedjék!
/ a verset köszönöm a szerzőnek!/
Kedves Mátyás! Viszont kívánok békés boldog új esztendőt baráti szeretettel!
Boldog, békés új esztendőt kívánok minden kedves olvasónak!!
2010
Istentől áldott Boldog, Békés Karácsonyi Ünnepeket
kívánok minden kedves olvasónak!

Disda Jenő: Itt van a szép karácsony
Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi fínom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?
Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.
Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhitat
minden szívet átitat.
Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.
Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!
1929

Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.
Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.
Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.
S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?
Karácsony ünnepén
Mindenhol gyertya ég.
Békesség jelképe
A gyertyaláng.
Mindennap gyújtsatok
Gyertyákat, emberek!
Égjen a béke- láng
Mindenhol már!
Halvány kis gyertyaláng,
Hol van a kék madár?
Mindenki várja őt,
Miért nem jön már?
Sok még a gyűlölet,
Éhség és szenvedés;
Mikor lesz vége már,
Kis gyertyaláng?
Fenyőfa, sok cukor,
Ajándék mindenhol,
De az én szívemben
Nincs nyugalom.
Ki mondja meg nekem,
Hogy éljek, s mit tegyek,
Hogy karácsony ünnepén
Boldog legyek?

1.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
2.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Oda haza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
3.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna
Óh de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgotha nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege,
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…
Forrás: Összes versei, Bp., 1967

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
a pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
és sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
mert más lóg a fán, nem cukorkák:
népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
a Katona, ki szíven döfte,
a Farizeus, ki eladta,
aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
harminc ezüstpénzért kínálta
s amíg gyalázta, verte, szidta:
testét ette és vérét itta –
most áll és bámul a sok ember,
de szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
ördög hozta, vagy Angyal hozta –
kik köntösére kockát vetnek,
nem tudják, mit is cselekesznek,
csak orrontják, nyínak, gyanítják
ennek az éjszakának a titkát,
mert ez nagyon furcsa karácsony:
a magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
ha az Élet elevent ellett,
a Csodát most is ők vigyázzák,
leheletükkel állnak strázsát,
mert Csillag ég, hasad a hajnal,
mondd meg nekik, –
mennyből az angyal.
New York, 1956.

Legalább húsz fok hideg van,
szelek és emberek énekelnek,
a lombok meghaltak, de született egy ember.
Meleg, magvető hitünkről
komolyan gondolkodnak a földek.
Az uccák biztos szerelemmel
siető szíveket vezetnek.
Csak a szomorú szeretet latolgatja,
hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
fa nélkül is befűl az emberektől;
de hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég,
s az újszülött, rügyező ágakkal
lángot rak a fázó homlokok mögé.
Három vándor indul útnak,
három felől bandukolnak,
követnek egy csillagot,
mely az égbolton ragyog.
Három vándor, három tudós,
talán király, talán vezér,
három vándor bandukol
küldetés az Istenér'
Meglátjátok eljön hozzánk,
Isten küldi értetek,
Betlehemben születik meg,
zengjétek az éneket.
Vad zene szól, pásztorok,
ropjátok a táncotok,
elcsendesül majd az ének
halkan suttog kisdedének.
Három vándor indult útnak,
három felől bandukoltak,
követtek egy csillagot,
mely az égbolton futott.
Megértették a jelet,
meglelték a gyermeket,
ajándékkal leborultak,
meleg takarókat hoztak,
a mécsesbe olajat,
tömjént, mirhát, juhokat.
Három vándor, három király,
három világ képében,
még megférnek békében.
Szent karácsony éjjelen,
meglelték az Isten fiát,
boldog lesz az egész világ,
mondjunk együtt el egy imát,
„Kirie eleiszon”
Uram irgalmazz !
forrás:http://dunapart-cafe.net
![]() |
||
| A puha hóban, csillagokban, az ünnepi foszlós kalácson, láthatatlanul ott a jel, hogy itt van újra a karácsony! . Mint szomjazónak a pohár víz, úgy kell mindig e kis melegség, hisz arra született az ember, Hogy szeressen, és szeressék S hogy ne hóban, csillagokban ne ünnepi foszlós kalácsony ne díszített fákon, hanem a szívekben legyen karácsony! |
||
Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.
1902